Elrabolt angyal - Novella

Sziasztok!
Tudom, egy ideje nem voltam, mert készülök két pályázatra is és az egyiknek elég szoros a határideje. Egy kis különlegességgel készültem nektek mára. Egy korábbi pályázatra készült pályaművet rakok fel, aminek a témája Cassandra Clare Végzet ereklyéi sorozata. Hányan olvasták? Én személy szerint imádom. Aki nem ismeri annak csak ajánlani tudom! Jó olvasást!

Elrabolt angyal

1867. október 31.

Holbrook, USA

A felkelő nap fénye tölti be a szobát. Nézem, ahogy fölkúszik a paplanon, hogy csókot leheljen a mellettem fekvő lány hosszú pilláira, aranyszín fürtjeire, piros ajkára. Bőre az álmok édes illatát árasztja, szemhéja meg-megremeg. Csókot lehelek orcájára, kezemet karcsú dereka köré fonom. Mellkasomon érzem egyenetlen, kissé szapora szívverését, mely mindig sajátja volt. Az érzés megnyugtat, lehunyom a szemem. Még nem is sejtem mi vár rám álmaimban.

… 1665. október 31. Mindenszentek előestéje. Pontosan emlékszem a dátumra, mely örökké megváltoztatott mindent. Pár nappal azelőtt üzleti ügyekben utaztam Bostonba, s most csak vacsorázni indultam a parkba a legnagyobb hóesésben, nem sok reménnyel. Ez az éjszaka híres mágikus erejéről, így az emberek nem szívesen hagyják el otthonaikat, lévén mind babonásak. Ilyenkor egy éhes vámpír, mint jómagam, könnyen hoppon maradhat.

De nem ma este. Jóllakottan dőltem hátra a padon, számat fehér zsebkendőmbe törölve. A mellettem ülő férfi bambán bámult maga elé. Jókedvűen megveregettem a vállát, majd a füléhez hajoltam.

- Állj föl, és indulj dolgodra. Felejtsd el, hogy megálltál a parkban.

A férfi engedelmesen fölállt, s elcsoszogott a lassan bokáig érő hóban. Derült hangulatban figyeltem, ahogy lassan eltűnik a sűrű hóesésben. Elterpeszkedtem a padon, mint valami úr, hogy kiélvezzem a testemben szétáradó meleget, mikor tompa léptek zaja hatolt a meghitt éjszaka csendjében. Felpattantam, s egy vastag törzsű fa mögé rejtőztem. Ezen az éjszakán az árnyvadászok a szokottnál is többet járőröztek, s nem akartam a bostoni város derék őreit magamra haragítani rögtön az érkezésem után.

Apró alak bontakozott ki a hófüggőny mögül. Sietős léptekkel is épp hogy csak botorkált a lassan térdig érő hóban, köpenye félig lecsúszva lógott a vállán. Odaért a padhoz, amin épp az imént költöttem el vacsorámat, s lerogyott rá, hevesen kapkodva a levegőt. Pár percig hallgattam szapora, kissé egyenetlen szívverését, azután kiléptem a rejtekhelyemként szolgáló fa mögül. Úgy látszik, ma este kijut nekem a jóból. Egy hétre jól lakom.

Ahogy az apró alak mellé léptem, megcsapott egy érdekes illat. Épp hogy csak kellemesnek mondható ragacsos, édes levegő lengte körül ezt az igen különös lányt. Ugyanis a padon kuporgó illető hölgy volt, annak is elég fiatal.

- Minden rendben, kisasszony? – kérdeztem a legbarátságosabb hangomon.

Rám pillantott búzavirágkék szemeivel és rögtön éreztem, hogy az ereim megolvadnak. Ez a lány nem egyszerűen szép volt, hanem a leggyönyörűbb lény, akit valaha is láttam. A szeme kék volt, mint az óceán a Karib-tengeren, hosszú, szénfekete pillákkal keretezve, melyek árnyékot vetettek arccsontjára. A bőre sápadt, mint a hó a park fáinak ágain, az orra és orcája a jeges széltől piroslott. Tökéletes babaarcát aranyszín fürtök keretezték.

- Maga lát engem? – kérdezte őszinte meglepetéssel a hangjában.

Fel kellett volna tűnnie, hogy a beszélgetés érdekes irányba indult el, de nem tűnt fel. Azok a szemek szinte megbabonáztak.

- Hát persze hogy látom, kisasszony. Hisz nem vagyok vak. És kegyedet különösen nehéz lenne nem észrevennem.

Elpirult, amit szinte diadalként éltem meg. Mélyen meghajoltam előtte.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Alistair Carlwright, szolgálatára.

- Én Miss Jessamine Herondale vagyon. Örvendek a szerencsének – szerény mosolyt villantott rám, amitől úgy éreztem, évtizedek óta halott szívem nagyot dobban.

Még itt is feltűnhetett volna. Herondale. Honnan ilyen ismerős a név? De én balga semmit sem vettem észre. Ez a lány teljesen a hatalmába kerített. Aztán a következő mondatnál elkezdett derengeni.

- Ezek szerint ön alvilági. Ugyanis lát engem. Vajon milyen fajta? Megkérdezhetem, uram, ön vérfarkas vagy vámpír? Tündér nem lehet, mert nem hegyes a füle. Boszorkánymester sem, mert nincs önön semmi féle jel. Ugye nem illetlenség ilyet kérdezni egy alvilágitól? Még sohasem találkoztam alvilágiakkal és a kódexben nem írnak semmit az illemtanról.

Szeme lázasan csillogott, ahogy előre hajolt, miközben beszélt. Teljesen megszédültem. Hogy lehet ez? A lány arcát bámultam értetlenkedve, mikor az levette köpenyének csuklyáját, láthatóvá téve ezzel finom ívű nyakát. A puha bőrön pedig az árnyvadászok fekete Jelei kacskaringóztak. A világ forogni kezdett velem. Hirtelen rájöttem, miért volt ismerős a neve. A Herondale család vezeti a Bostoni intézetet. Akkor viszont ez a tüneményes teremtmény itt előttem egy árnyvadász. El kellett volna menekülnöm, de bódult kábulatomban csak annyit tudtam kinyögni:

- Én… vámpír vagyok, kisasszony.

- Ó, hát ez pompás! – azzal fölpattant, és belém karolt. Meglepetésemben mozdulni sem bírtam. – Annyi kérdésem van magához az alvilágiakkal kapcsolatban, Mr. Carlwright.

El kellett volna menekülnöm, vissza Holbrookba, apám birtokára, el ez elől a furcsa árnyvadász elől. De abban a pillanatban úgy éreztem, hosszú évtizedek óta először, hogy jó helyen vagyok. Mellette.

Kábán elmosolyodtam.

- Kérem, szólítson Alistairnek – finoman megszorítottam törékeny kézfejét, majd elindultam a park kijárata felé. – Jessamine.

Az álom eltűnik, de rögtön utána érkezik egy másik…

… 1666. március 21. A parkban ültünk Jessamine-nal, közel ahhoz a helyhez, ahol megismerkedtünk. Mindenképpen itt akartam megkérni a kezét, noha sosem vallottam magam szentimentálisnak. Abban a pillanatban mégis én voltam a világ legboldogabb embere, hiszen a lány, akit mindennél jobban szerettem, ott volt velem, és igent mondott nekem. Sosem gondoltam volna, hogy nyomorúságos öröklétem ilyetén fordulatokat vesz. Szinte úgy éreztem, most az egyszer minden rendben van.

Hűvös éjszakai szellő borzolta aranyszín fürtjeit, de Jessamine most nem simította le őket, csupán komoran bámult egymásba font ujjainkra.

- Mi bánt, kedvesem? – kérdeztem kedvesem, miközben gyomrom összerándult, mint mindig, ha szomorúnak látszott.

Hatalmas kék szemeit rám emelte, mely most tele volt kétségbeeséssel és elkeseredettséggel.

- Alistair, mielőtt elvennél feleségül, el kell mondanom valamit – hangja határozott volt, de tekintete kerülte az enyémet. – Tudnod kell, hogy súlyos beteg vagyok. Szívelégtelenségben szenvedek. Az Intézet orvosai legföljebb húsz évet jósoltak. Én ennek ellenére szeretném leélni veled azt a megmaradt három évemet. Sohasem éreztem még magam olyan boldognak, mint amikor veled vagyok. – könnyek szöktek a szemébe, de kihúzta magát és szigorú tekintettel rám meredt. – Azonban, ha ennek a tudásnak birtokában, szeretnéd visszavenni a gyűrűt, megértem.

A könnyek most már patakokban folytak végig az arcán, s elkezdte lerángatni kezéről a kesztyűt, hogy hozzáférjen a gyűrűhöz. Finoman lefogtam a csuklóját, s ő zokogva borult a vállamra. Simogattam a hátát, míg lehiggadt, majd a fülébe súgtam.

- Nem adtam volna neked, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy a legjobb helyre került. Szeretlek Jessie, és ezen semmi nem változtat. Együtt megoldunk mindent.

Ezután halvány képek rémlenek fel. Leginkább csak arcok, vagy ismerős villanások. Aztán egy másodperc erejéig látom az Intézetet, ahonnan lóháton szöktettem meg Jessamine-t. Az apja dühödt arcát. Érzem az elégedettségemet. Aztán ismét arcok váltakoznak. Boszorkánymestereké, akiktől a gyógymódot vártuk Jessie betegségére. Érzem a kétségbeesett hónapok súlyát a szívemen. Egyszer csak Magnus Bane macskaszemei tűnnek fel. Kezében a rúna, ami nem csak meggyógyította Jessie-t, de annál sokkal többet is adott neki. Örök életet. Amennyiben minden évben fölrajzolja magára. Érzem a megkönnyebbülést. Nem fogom elveszíteni őt. Soha.

A következő kép furcsa. Nem emlékszem rá, olyan mintha egy emlék töredéke lenne. Mint egy újság fölött látott kép, melyre már rég nem emlékszünk, hisz az emléknek nem lényeges eleme. Jessamine az ágyon ül, kezében az irónja. Nem lehet régi emlék, állapítom meg, azt a képet a falon két éve kaptuk ajándékba. Az irón hegye fürgén mozog kedvesem bőrén, megalkotva az életmentő rúnát. Jessie egyszer mesélte, hogy az írónnal rajzolni a bőrre olyan, mint amikor forró tűvel adják be az injekciót. Csak egy pillanatig fáj. Most mégis azt látom, hogy Jessie meggörnyed, apró testét görcsök gyötrik. Pár percig tart csupán, mégis homlokát kiveri a verejték. Felpillant, észrevettem-e valamit, majd gyorsan kioson a szobából.

Hasonló képek tűnnek fel, egy újság, könyv lapjai fölött látott emléktöredékek. Aztán Jessie hangját hallom, ahogy panaszkodik a rúnáról, meg arról, hogy lassan hetente kell felrajzolnia, hogy hasson. Nem figyelek rá, a színházhíreket olvasom, közben bólogatok. Félbeszakítom mondanivalóját, megkérdezem, van e kedve operába menni. Látom a szemében a megbántottságot, majd sóhajt és szomorúan elmosolyodik.

Zihálva ébredek. A vastag függöny sarkainál szürke fény kúszik a szobába. Felülök az ágyban, Jessamine-t keresem. Nincs az ágyban, csak egy levél vár a párnáján: „A városba mentem, sietek vissza. Szeretlek. J.” Vállat vonok. Mér megszoktam, hogy Jessie szereti a maga útját járni.

A napot a dolgozószobámban töltöm, az íróasztalom fölé görnyedve. A birtok unalmasabbnál unalmasabb dolgait tartalmazó iratok elborítják az ódon íróasztal lapját. Nagyon úgy tűnik, hogy az egész éjszakát a papírok társaságában tölthetem, hiszen már rég besötétedett. Valamikor délután hallottam, hogy Jessie megérkezett, de nem jött be. Tudja, hogy ha dolgozom nem érdemes zavarni, nem tudnám a figyelmemet neki szentelni.

A szalonból hatalmas csörömpölés hallatszik, aminek sikerül kiszakítania a betűk s számok birodalmából. Figyelmen kívül hagyhattam volna, hiszen Martha, az idősödő szakácsnőnk gyakran elejtette a teáskancsókat. De nem csupán a csörömpölésre lettem figyelmes, hanem egy szív szapora, ki-kihagyó dobbanására. Tudom, hogy Jessamine szíve nem ver éppen egészségesen, de sosem hagyott még ki ekkora szüneteket két ütem között. Aztán egy halk, elfúló sóhaj üti meg a fülem.

- Alistair…

Elejtem, ami éppen a kezemben van, rohanok a szalonba. Ahogy belépek, szörnyű látvány fogad: Jessamine a földön fekszik, arcáról könnyek csorognak, szörnyű görcsök rázzák. Letérdelek mellé, törékeny testét karomba zárom, próbálom megtartani, megszűntetni ezt a borzalmas rángatózást. Szememet könnyek égetik.

- Mi történik, szerelmem? – kérdezem szinte zokogva. – Mi a baj?

- A rúna… - szinte sóhajtás a hangja, miközben fogai összekoccannak a rángatózástól. – Elvesztette a hatását… Nem… nem bírja a testem…

Most már csorognak a könnyeim, forró patakokként ömlenek végig arcomon.

- Alistair…azt a levelet… azt neked írtam… - a dohányzóasztalra mutat, melyen egy papír fekszik, rajta az ő gyönyörű kézírásával. – Nem… nem tudtam befejezni… még el akartam mondani…

- Csitt, szerelmem, ne erőltesd meg magad. Kitalálunk valamit… Elküldöm Jonest Bane-ért. Meg fogsz gyógyulni… - Az utolsó mondatot már alig lehet érteni visszatartott zokogásomtól. Tudom, hogy Magnus Bane már rég Londonba költözött. Nem tudna ideérni olyan gyorsan, ahogy nekem szükségem lenne rá.

Jessamine felemeli a kezét, arcomra simítja. Fájdalmas mosoly játszik ajkain.

- Nem, szerelmem. Ezt akarom. Túl sokáig volt… voltál mellém láncolva. Itt az ideje… Itt az ideje a továbblépésnek… Vissza kell térnem az… az enyéimhez, hogy… hogy szabad lehess.

- Nem! – rázom meg vadul a fejem. – Nem akarok szabad lenni. Veled akarok lenni. Ne hagyj el, Jessamine! Nem tudok nélküled létezni.

- Én örökké szeretni foglak, Alistair. De itt az ideje, hogy… te mást szeress. Valakit, aki… időtállóbb.

Halkan felkuncog, majd keservesen megfizet ezért a tettért. Arcán fájdalom villan át, vonaglik a karjaim közt. Felköhög, vér fröccsen ruhájára.

- Nem akarok senki mást! – kiáltom. – Csak téged akarlak. Jessie, figyelj rám! Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Hallod?

A görcsök alább hagynak, de tudom, hogy ez most nem jó. Fáradtan lehunyja szemét, sóhajt, melyből egyetlen szót lehet kivenni:

- Szeretlek…

S ezzel Jessamine megszűnik létezni. Szíve megáll, abbahagyta szertelen táncát, hogy megpihenjen. Örökre. Az édes, ragadós illat, mely mindig is Jessamine sajátja volt, megfakult, s eltűnt, mintha csak a szél fújta volna el. Most már tudom, ez a betegsége erős esszenciája volt, melyet mégis mindig úgy imádtam. Teste kihűlt, arca megfakult, de így sem vesztett szívfájdító gyönyörűségéből. Mint egy szárnyaszegett angyal, feküdt karjaimban. Könnyeim fátylán át látom, hogy a levél, mely eddig az asztalon volt, lesodródott, s most összegyűrve fekszik a lábam mellett. Nem bírok ránézni sem.

Léptek zaja üti meg fülem. Jones lép a szalonba, tekintete zaklatott.

- Uram - szólít meg, kirángatva fájdalmamból. – A Kláve betört a birtokra. A bostoni Intézet árnyvadászai vezetik őket. Ki akarják szabadítani Mrs. Carlwrightot... Ó…

Hangja elakad, ahogy megpillantja Jessamine-t a karjaimban. Lassan felállok, A kanapéra fektetem Jessie élettelen testét, majd ismét Jones felé fordulok.

- Had jöjjenek. Fogd a kocsit, és vidd Marthát a lehető legmesszebb innen.

- De Uram, Ön nem tart velünk? Az a dühös tömeg biztosan megöli…

- Azzal ne foglalkozz! Csak tedd, amit mondtam.

Hangom szigorú, jobban a kelleténél, de tudom, hogy Jones máskülönben nem lenne hajlandó itt hagyni. Ahogy távozik Jessamine mellé térdelek. Végigsimítom hideg arcát, finoman megcsókolom száját.

- Ave atque vale – suttogom.

Felveszem a levelét a földről, közelebb lépek a kandallóhoz, hogy elolvashassam. Gyönyörű kézírása láttán könnyek szöknek a szemembe.

„Egyetlen szeretett férjem, Alistair,

Életemben először éreztem magam egésznek, elevennek és szabadnak. Te voltál a lelkem hiányzó darabja, a levegő a tüdőmben, a vér az ereimben. Szeretném, ha tudnád, hogy a halálomban is emlékezni fogok rád. Mindig szeretni foglak.*”

Hangos csattanással kitárul a szalon ajtaja, s egy csapat árnyvadász masírozik be rajta, körbe állnak a szobában. Ketten hozzám ugranak, kétfelől fogják a karomat, térdre kényszerítenek. Egy nő lép Jessamine mellé, ujjait szerelmem vékony nyakára szorítja.

- Üdvözöllek, s búcsúzom. Ave atque vale – Suttogja alig hallhatóan, majd hangosan csak ennyit mond. – Halott.

Szigorú tekintetű, őszülő árnyvadász lép elém. Felismerem, ő Ittacus Blackthorn, az Inkvizítor.

- Alvilági – szólít meg. – Megszegted a Szövetség törvényét, mikor elraboltad, s azután fogva tartottad ezt a lányt. A Klávé halálra ítélt. Utolsó szavak?

- Csak engedjetek utána – kérem esdeklőn.

A férfi kihúzza az övébe csúsztatott szeráfpengét, s elsuttogja a nevét - Malik - majd csapásra lendíti. Lehajtom fejem, becsukom a szemem. Egyetlen gondolat suhant át elmémen, mielőtt a fényes penge a mellkasomba hatolt.

Követlek, szerelmem.

Vége

*J. A. Redmerski