Sziasztok!
Tudom, egy ideje nem voltam, mert készülök két pályázatra is és az egyiknek elég szoros a határideje. Egy kis különlegességgel készültem nektek mára. Egy korábbi pályázatra készült pályaművet rakok fel, aminek a témája Cassandra Clare Végzet ereklyéi sorozata. Hányan olvasták? Én személy szerint imádom. Aki nem ismeri annak csak ajánlani tudom! Jó olvasást!
Elrabolt
angyal
1867. október 31.
Holbrook, USA
A felkelő nap fénye tölti be a szobát. Nézem, ahogy fölkúszik a paplanon,
hogy csókot leheljen a mellettem fekvő lány hosszú pilláira, aranyszín
fürtjeire, piros ajkára. Bőre az álmok édes illatát árasztja, szemhéja
meg-megremeg. Csókot lehelek orcájára, kezemet karcsú dereka köré fonom.
Mellkasomon érzem egyenetlen, kissé szapora szívverését, mely mindig sajátja
volt. Az érzés megnyugtat, lehunyom a szemem. Még nem is sejtem mi vár rám
álmaimban.
… 1665. október 31. Mindenszentek
előestéje. Pontosan emlékszem a dátumra, mely örökké megváltoztatott mindent.
Pár nappal azelőtt üzleti ügyekben utaztam Bostonba, s most csak vacsorázni
indultam a parkba a legnagyobb hóesésben, nem sok reménnyel. Ez az éjszaka
híres mágikus erejéről, így az emberek nem szívesen hagyják el otthonaikat,
lévén mind babonásak. Ilyenkor egy éhes vámpír, mint jómagam, könnyen hoppon
maradhat.
De nem ma este.
Jóllakottan dőltem hátra a padon, számat fehér zsebkendőmbe törölve. A
mellettem ülő férfi bambán bámult maga elé. Jókedvűen megveregettem a vállát,
majd a füléhez hajoltam.
- Állj föl, és indulj
dolgodra. Felejtsd el, hogy megálltál a parkban.
A férfi engedelmesen
fölállt, s elcsoszogott a lassan bokáig érő hóban. Derült hangulatban
figyeltem, ahogy lassan eltűnik a sűrű hóesésben. Elterpeszkedtem a padon, mint
valami úr, hogy kiélvezzem a testemben szétáradó meleget, mikor tompa léptek
zaja hatolt a meghitt éjszaka csendjében. Felpattantam, s egy vastag törzsű fa
mögé rejtőztem. Ezen az éjszakán az árnyvadászok a szokottnál is többet
járőröztek, s nem akartam a bostoni város derék őreit magamra haragítani rögtön
az érkezésem után.
Apró alak bontakozott
ki a hófüggőny mögül. Sietős léptekkel is épp hogy csak botorkált a lassan
térdig érő hóban, köpenye félig lecsúszva lógott a vállán. Odaért a padhoz,
amin épp az imént költöttem el vacsorámat, s lerogyott rá, hevesen kapkodva a
levegőt. Pár percig hallgattam szapora, kissé egyenetlen szívverését, azután
kiléptem a rejtekhelyemként szolgáló fa mögül. Úgy látszik, ma este kijut nekem
a jóból. Egy hétre jól lakom.
Ahogy az apró alak
mellé léptem, megcsapott egy érdekes illat. Épp hogy csak kellemesnek mondható
ragacsos, édes levegő lengte körül ezt az igen különös lányt. Ugyanis a padon
kuporgó illető hölgy volt, annak is elég fiatal.
- Minden rendben,
kisasszony? – kérdeztem a legbarátságosabb hangomon.
Rám pillantott
búzavirágkék szemeivel és rögtön éreztem, hogy az ereim megolvadnak. Ez a lány
nem egyszerűen szép volt, hanem a leggyönyörűbb lény, akit valaha is láttam. A
szeme kék volt, mint az óceán a Karib-tengeren, hosszú, szénfekete pillákkal
keretezve, melyek árnyékot vetettek arccsontjára. A bőre sápadt, mint a hó a
park fáinak ágain, az orra és orcája a jeges széltől piroslott. Tökéletes
babaarcát aranyszín fürtök keretezték.
- Maga lát engem? –
kérdezte őszinte meglepetéssel a hangjában.
Fel kellett volna
tűnnie, hogy a beszélgetés érdekes irányba indult el, de nem tűnt fel. Azok a
szemek szinte megbabonáztak.
- Hát persze hogy
látom, kisasszony. Hisz nem vagyok vak. És kegyedet különösen nehéz lenne nem
észrevennem.
Elpirult, amit szinte
diadalként éltem meg. Mélyen meghajoltam előtte.
- Engedje meg, hogy
bemutatkozzam. A nevem Alistair Carlwright, szolgálatára.
- Én Miss Jessamine
Herondale vagyon. Örvendek a szerencsének – szerény mosolyt villantott rám,
amitől úgy éreztem, évtizedek óta halott szívem nagyot dobban.
Még itt is
feltűnhetett volna. Herondale. Honnan ilyen ismerős a név? De én balga semmit
sem vettem észre. Ez a lány teljesen a hatalmába kerített. Aztán a következő
mondatnál elkezdett derengeni.
- Ezek szerint ön
alvilági. Ugyanis lát engem. Vajon milyen fajta? Megkérdezhetem, uram, ön
vérfarkas vagy vámpír? Tündér nem lehet, mert nem hegyes a füle.
Boszorkánymester sem, mert nincs önön semmi féle jel. Ugye nem illetlenség
ilyet kérdezni egy alvilágitól? Még sohasem találkoztam alvilágiakkal és a
kódexben nem írnak semmit az illemtanról.
Szeme lázasan
csillogott, ahogy előre hajolt, miközben beszélt. Teljesen megszédültem. Hogy lehet
ez? A lány arcát bámultam értetlenkedve, mikor az levette köpenyének
csuklyáját, láthatóvá téve ezzel finom ívű nyakát. A puha bőrön pedig az
árnyvadászok fekete Jelei kacskaringóztak. A világ forogni kezdett velem.
Hirtelen rájöttem, miért volt ismerős a neve. A Herondale család vezeti a
Bostoni intézetet. Akkor viszont ez a tüneményes teremtmény itt előttem egy
árnyvadász. El kellett volna menekülnöm, de bódult kábulatomban csak annyit
tudtam kinyögni:
- Én… vámpír vagyok,
kisasszony.
- Ó, hát ez pompás! –
azzal fölpattant, és belém karolt. Meglepetésemben mozdulni sem bírtam. – Annyi
kérdésem van magához az alvilágiakkal kapcsolatban, Mr. Carlwright.
El kellett volna
menekülnöm, vissza Holbrookba, apám birtokára, el ez elől a furcsa árnyvadász
elől. De abban a pillanatban úgy éreztem, hosszú évtizedek óta először, hogy jó
helyen vagyok. Mellette.
Kábán elmosolyodtam.
- Kérem, szólítson
Alistairnek – finoman megszorítottam törékeny kézfejét, majd elindultam a park
kijárata felé. – Jessamine.
Az álom eltűnik, de rögtön utána érkezik egy másik…
… 1666. március 21. A
parkban ültünk Jessamine-nal, közel ahhoz a helyhez, ahol megismerkedtünk.
Mindenképpen itt akartam megkérni a kezét, noha sosem vallottam magam
szentimentálisnak. Abban a pillanatban mégis én voltam a világ legboldogabb
embere, hiszen a lány, akit mindennél jobban szerettem, ott volt velem, és
igent mondott nekem. Sosem gondoltam volna, hogy nyomorúságos öröklétem ilyetén
fordulatokat vesz. Szinte úgy éreztem, most az egyszer minden rendben van.
Hűvös éjszakai szellő
borzolta aranyszín fürtjeit, de Jessamine most nem simította le őket, csupán
komoran bámult egymásba font ujjainkra.
- Mi bánt, kedvesem? –
kérdeztem kedvesem, miközben gyomrom összerándult, mint mindig, ha szomorúnak
látszott.
Hatalmas kék szemeit
rám emelte, mely most tele volt kétségbeeséssel és elkeseredettséggel.
- Alistair, mielőtt
elvennél feleségül, el kell mondanom valamit – hangja határozott volt, de
tekintete kerülte az enyémet. – Tudnod kell, hogy súlyos beteg vagyok.
Szívelégtelenségben szenvedek. Az Intézet orvosai legföljebb húsz évet
jósoltak. Én ennek ellenére szeretném leélni veled azt a megmaradt három
évemet. Sohasem éreztem még magam olyan boldognak, mint amikor veled vagyok. –
könnyek szöktek a szemébe, de kihúzta magát és szigorú tekintettel rám meredt.
– Azonban, ha ennek a tudásnak birtokában, szeretnéd visszavenni a gyűrűt,
megértem.
A könnyek most már
patakokban folytak végig az arcán, s elkezdte lerángatni kezéről a kesztyűt,
hogy hozzáférjen a gyűrűhöz. Finoman lefogtam a csuklóját, s ő zokogva borult a
vállamra. Simogattam a hátát, míg lehiggadt, majd a fülébe súgtam.
- Nem adtam volna
neked, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy a legjobb helyre került.
Szeretlek Jessie, és ezen semmi nem változtat. Együtt megoldunk mindent.
Ezután halvány képek rémlenek fel. Leginkább csak arcok, vagy ismerős
villanások. Aztán egy másodperc erejéig látom az Intézetet, ahonnan lóháton
szöktettem meg Jessamine-t. Az apja dühödt arcát. Érzem az elégedettségemet.
Aztán ismét arcok váltakoznak. Boszorkánymestereké, akiktől a gyógymódot vártuk
Jessie betegségére. Érzem a kétségbeesett hónapok súlyát a szívemen. Egyszer
csak Magnus Bane macskaszemei tűnnek fel. Kezében a rúna, ami nem csak
meggyógyította Jessie-t, de annál sokkal többet is adott neki. Örök életet.
Amennyiben minden évben fölrajzolja magára. Érzem a megkönnyebbülést. Nem fogom
elveszíteni őt. Soha.
A következő kép furcsa. Nem emlékszem rá, olyan mintha egy emlék töredéke
lenne. Mint egy újság fölött látott kép, melyre már rég nem emlékszünk, hisz az
emléknek nem lényeges eleme. Jessamine az ágyon ül, kezében az irónja. Nem
lehet régi emlék, állapítom meg, azt a képet a falon két éve kaptuk ajándékba.
Az irón hegye fürgén mozog kedvesem bőrén, megalkotva az életmentő rúnát.
Jessie egyszer mesélte, hogy az írónnal rajzolni a bőrre olyan, mint amikor
forró tűvel adják be az injekciót. Csak egy pillanatig fáj. Most mégis azt
látom, hogy Jessie meggörnyed, apró testét görcsök gyötrik. Pár percig tart
csupán, mégis homlokát kiveri a verejték. Felpillant, észrevettem-e valamit,
majd gyorsan kioson a szobából.
Hasonló képek tűnnek fel, egy újság, könyv lapjai fölött látott
emléktöredékek. Aztán Jessie hangját hallom, ahogy panaszkodik a rúnáról, meg
arról, hogy lassan hetente kell felrajzolnia, hogy hasson. Nem figyelek rá, a
színházhíreket olvasom, közben bólogatok. Félbeszakítom mondanivalóját,
megkérdezem, van e kedve operába menni. Látom a szemében a megbántottságot,
majd sóhajt és szomorúan elmosolyodik.
Zihálva ébredek. A vastag függöny sarkainál szürke fény kúszik a szobába.
Felülök az ágyban, Jessamine-t keresem. Nincs az ágyban, csak egy levél vár a
párnáján: „A városba mentem, sietek vissza. Szeretlek. J.” Vállat vonok. Mér
megszoktam, hogy Jessie szereti a maga útját járni.
A napot a dolgozószobámban töltöm, az íróasztalom fölé görnyedve. A birtok
unalmasabbnál unalmasabb dolgait tartalmazó iratok elborítják az ódon íróasztal
lapját. Nagyon úgy tűnik, hogy az egész éjszakát a papírok társaságában
tölthetem, hiszen már rég besötétedett. Valamikor délután hallottam, hogy Jessie
megérkezett, de nem jött be. Tudja, hogy ha dolgozom nem érdemes zavarni, nem
tudnám a figyelmemet neki szentelni.
A szalonból hatalmas csörömpölés hallatszik, aminek sikerül kiszakítania a
betűk s számok birodalmából. Figyelmen kívül hagyhattam volna, hiszen Martha,
az idősödő szakácsnőnk gyakran elejtette a teáskancsókat. De nem csupán a
csörömpölésre lettem figyelmes, hanem egy szív szapora, ki-kihagyó dobbanására.
Tudom, hogy Jessamine szíve nem ver éppen egészségesen, de sosem hagyott még ki
ekkora szüneteket két ütem között. Aztán egy halk, elfúló sóhaj üti meg a
fülem.
- Alistair…
Elejtem, ami éppen a kezemben van, rohanok a szalonba. Ahogy belépek,
szörnyű látvány fogad: Jessamine a földön fekszik, arcáról könnyek csorognak,
szörnyű görcsök rázzák. Letérdelek mellé, törékeny testét karomba zárom,
próbálom megtartani, megszűntetni ezt a borzalmas rángatózást. Szememet könnyek
égetik.
- Mi történik, szerelmem? – kérdezem szinte zokogva. – Mi a baj?
- A rúna… - szinte sóhajtás a hangja, miközben fogai összekoccannak a
rángatózástól. – Elvesztette a hatását… Nem… nem bírja a testem…
Most már csorognak a könnyeim, forró patakokként ömlenek végig arcomon.
- Alistair…azt a levelet… azt neked írtam… - a dohányzóasztalra mutat,
melyen egy papír fekszik, rajta az ő gyönyörű kézírásával. – Nem… nem tudtam
befejezni… még el akartam mondani…
- Csitt, szerelmem, ne erőltesd meg magad. Kitalálunk valamit… Elküldöm
Jonest Bane-ért. Meg fogsz gyógyulni… - Az utolsó mondatot már alig lehet
érteni visszatartott zokogásomtól. Tudom, hogy Magnus Bane már rég Londonba
költözött. Nem tudna ideérni olyan gyorsan, ahogy nekem szükségem lenne rá.
Jessamine felemeli a kezét, arcomra simítja. Fájdalmas mosoly játszik
ajkain.
- Nem, szerelmem. Ezt akarom. Túl sokáig volt… voltál mellém láncolva. Itt
az ideje… Itt az ideje a továbblépésnek… Vissza kell térnem az… az enyéimhez,
hogy… hogy szabad lehess.
- Nem! – rázom meg vadul a fejem. – Nem akarok szabad lenni. Veled akarok
lenni. Ne hagyj el, Jessamine! Nem tudok nélküled létezni.
- Én örökké szeretni foglak, Alistair. De itt az ideje, hogy… te mást
szeress. Valakit, aki… időtállóbb.
Halkan felkuncog, majd keservesen megfizet ezért a tettért. Arcán fájdalom villan
át, vonaglik a karjaim közt. Felköhög, vér fröccsen ruhájára.
- Nem akarok senki mást! – kiáltom. – Csak téged akarlak. Jessie, figyelj
rám! Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt! Hallod?
A görcsök alább hagynak, de tudom, hogy ez most nem jó. Fáradtan lehunyja
szemét, sóhajt, melyből egyetlen szót lehet kivenni:
- Szeretlek…
S ezzel Jessamine megszűnik létezni. Szíve megáll, abbahagyta szertelen
táncát, hogy megpihenjen. Örökre. Az édes, ragadós illat, mely mindig is
Jessamine sajátja volt, megfakult, s eltűnt, mintha csak a szél fújta volna el.
Most már tudom, ez a betegsége erős esszenciája volt, melyet mégis mindig úgy
imádtam. Teste kihűlt, arca megfakult, de így sem vesztett szívfájdító
gyönyörűségéből. Mint egy szárnyaszegett angyal, feküdt karjaimban. Könnyeim
fátylán át látom, hogy a levél, mely eddig az asztalon volt, lesodródott, s
most összegyűrve fekszik a lábam mellett. Nem bírok ránézni sem.
Léptek zaja üti meg fülem. Jones lép a szalonba, tekintete zaklatott.
- Uram - szólít meg, kirángatva fájdalmamból. – A Kláve betört a birtokra.
A bostoni Intézet árnyvadászai vezetik őket. Ki akarják szabadítani Mrs.
Carlwrightot... Ó…
Hangja elakad, ahogy megpillantja Jessamine-t a karjaimban. Lassan
felállok, A kanapéra fektetem Jessie élettelen testét, majd ismét Jones felé
fordulok.
- Had jöjjenek. Fogd a kocsit, és vidd Marthát a lehető legmesszebb innen.
- De Uram, Ön nem tart velünk? Az a dühös tömeg biztosan megöli…
- Azzal ne foglalkozz! Csak tedd, amit mondtam.
Hangom szigorú, jobban a kelleténél, de tudom, hogy Jones máskülönben nem
lenne hajlandó itt hagyni. Ahogy távozik Jessamine mellé térdelek. Végigsimítom
hideg arcát, finoman megcsókolom száját.
- Ave atque vale – suttogom.
Felveszem a levelét a földről, közelebb lépek a kandallóhoz, hogy
elolvashassam. Gyönyörű kézírása láttán könnyek szöknek a szemembe.
„Egyetlen szeretett férjem, Alistair,
Életemben először
éreztem magam egésznek, elevennek és szabadnak. Te voltál a lelkem hiányzó
darabja, a levegő a tüdőmben, a vér az ereimben. Szeretném, ha tudnád, hogy a
halálomban is emlékezni fogok rád. Mindig szeretni foglak.*”
Hangos csattanással kitárul a szalon ajtaja, s egy csapat árnyvadász
masírozik be rajta, körbe állnak a szobában. Ketten hozzám ugranak, kétfelől
fogják a karomat, térdre kényszerítenek. Egy nő lép Jessamine mellé, ujjait
szerelmem vékony nyakára szorítja.
- Üdvözöllek, s búcsúzom. Ave atque vale – Suttogja alig hallhatóan, majd
hangosan csak ennyit mond. – Halott.
Szigorú tekintetű, őszülő árnyvadász lép elém. Felismerem, ő Ittacus
Blackthorn, az Inkvizítor.
- Alvilági – szólít meg. – Megszegted a Szövetség törvényét, mikor
elraboltad, s azután fogva tartottad ezt a lányt. A Klávé halálra ítélt. Utolsó
szavak?
- Csak engedjetek utána – kérem esdeklőn.
A férfi kihúzza az övébe csúsztatott szeráfpengét, s elsuttogja a nevét - Malik - majd csapásra lendíti. Lehajtom
fejem, becsukom a szemem. Egyetlen gondolat suhant át elmémen, mielőtt a fényes
penge a mellkasomba hatolt.
Követlek, szerelmem.
Vége
